Félelem a moziban: Így nézhet ki az atomháború, ilyen lehet a pusztítás

Dr. Strangelove, avagy rájöttem, hogy nem kell félni a bombától, meg is lehet szeretni

Stanley Kubrick félelmetes szatírája két évvel a kubai rakétaválság után készült, ihletforrása tehát az az esemény, amelynek során az Egyesült Államok és a Szovjetunió egymásra irányították atomfegyvereiket.

Kubrick filmjében egy megháborodott, üldözési mániás amerikai tábornok indít magán hadjáratot a Szovjetúnió ellen, 34 atomtöltetet indítva Moszkva felé. Az atomcsapást (és az arra automatikusan adott, a program elindulása után leállíthatatlan szovjet atomválaszt) együttes erővel próbálják megfékezni az amerikaiak és a szovjetek. Természetesen hiába – de szerencsére az Egyesült Államokba emigrált, náci érzelmű német tudós, Dr. Strangelove (Peter Sellers alakítja, másik két szerep mellett) előáll egy mentőötlettel: a nemzet legjobb férfiai, fejenként 10 nővel, költözzenek rendkívül mély bányákba, ahol átvészelhetik a sugárzást, és ahol az atomháború helyét átveheti a bunkerháború.

Kubrick maró gúnnyal formál kegyetlen véleményt mind az atomfegyverkezésről és diplomáciai provokációkról, mind a kapitalizmusról és kommunizmusról, mind pedig a szexuális szorongásokról és a hatalmi tébolyról.

Bombabiztos (1964)

Sidney Lumet hidegháborús thrillere szintén két évvel a kubai rakétaválság után, de az amerikai-szovjet konfliktus évében megjelent, azonos című regényből készült, és ezúttal is az amerikaiak indítanak atomtámadást a szovjetek ellen. Ezúttal azonban a Pentagon egy meghibásodott számítógépe ad téves parancsot egy nukleáris bombázócsoportnak, amely elindul Moszkva felé, hogy megsemmísítő csapást mérjen a városra. Az Egyesült Államok elnöke (Henry Fonda) válságstábot állít fel, megpróbálják visszahívni a repülőket, csakhogy a szovjet légierő új, kommunikációs védelmi rendszere megakadályozza a kapcsolatot. Az elnök ezután megpróbálja meggyőzni a szovjet vezetést arról, hogy ne viszonozzák a támadást – ebben utolsó, kétségbesett alkuérve az, hogy felajánlja, ha az amerikai 6-os osztag mégis lebombázza Moszkvát, akkor önként feláldozza New Yorkot, amely fölé már elküldött egy bombázót, ráadásul épp ebben a városban tartózkodik a First Lady, illetve a bombázó parancsnokának családja is.

A mindvégig feszültségtől izzó film, amelyben Walter Matthau cinikus, az atomháborúra is megnyerhető hadviselésként és az áldozatokra szükséges veszteségként tekintő politológust alakít New York mit sem sejtő polgárainak kimerevített, gyors ritmusban egymásra vágott képeivel ér véget – valamint azzal a kétellyel, hogy vajon a szovjetek beérik-e az önkéntes áldozattal Moszkváért, és elmarad-e a válaszcsapás, amely visszavonhatatlanná tenné a harmadik világháborút.

Háborús játék (1966)

Peter Watkins áldokumentumfilmje eredetileg a BBC számára készült, ám megrázó képsorai, és főleg amiatt, hogy rendkívül hihető módon mutatta be az elképzelt, valós időben ábrázolt atomháborút és annak következményeit, a filmet egészen 1985-ig nem engedték bemutatni a brit televízióban, akkor is a hirosimai bombamerénylet negyvenedik évfordulója előtti héten került műsorba.

A mindössze 44 percbe rendkívül sok borzalmat tömörítő Háborús játék ugyanakkor nagy sikert aratott a mozikban, és a legkülönbözőbb filmfesztiválokon, 1967-ben például elnyerte a legjobb dokumentumfilmnek járó Oscar-díjat, a legjobb rövidfilm BAFTA-díját és különdíjat kapott a velencei filmfesztiválon.

Watkins filmje először felvázolja a nyugati és keleti nagypolitika egymásnak feszülését, amelynek eredményeként 1965 szeptemberében kitör az atomháború, majd Nagy-Britanniában szükségállapotot hirdetnek, végül a Háborús játék rendkívül átélhető módon helyezi a nézőt Kent egyik külvárosába, ahol atomvillanások, tűzviharok és a radioaktiv csapadék kínozza az emberi testet – miközben a szükségállapot, az élelmiszerkorlátozások valóságos lázadást szülnek, a polgári rendbontás és a rendőri intézkedések legnagyobb kárvallottjai pedig a gyerekek, akik a szokásos kérdésre: mi leszel, ha nagy leszel, már nem tudnak és nem akarnak semmit válaszolni.

Colossus: The Forbin Project (1970)

Joseph Sargent filmjében (amely Dennis Feltham Jones 1966-os regényéből készült) a nukleáris félelem párosul a szuperszámítógéppel kapcsolatos aggályokkal. Hasonlóan a Bombabiztoshoz, ezúttal is egy számítógép ad az ember szándékával ellentétes parancsot, csakhogy ezúttal szó sincs üzemzavarról, a hegy mélyébe rejtett hatalmas, Kolosszus névre keresztelt szuperszámítógép, amelyet a NATO nukleáris fegyverrendszerek irányítására építettek "saját kérésére" összekapcsolódik a szovjetek védelmi szuperszámítógépével, a Védelmezővel.

A két, bonyolult számításokat végző, a teljes atomarzenált aktiválni képes komputer először egy olyan bonyolult kommunikációs nyelvet dolgoz ki, amit csak ők értenek, és még tervezőik számára is lehetetlen feladatnak tűnik a dekódolása, majd a gépek – nukleáris rakétákkal sakkban tartva az embereket – átveszik az irányítást, úgy okoskodva, hogy az általuk fenntartott atomfenyegetettség jó irányba helyezi az emberi civilizáció fejlődését.

Háborús játékok (1983)

John Badham filmje szintén a számítógépekkel irányított védelmi rendszer kikezdhetőségéből indul ki. Ezúttal azonban a csúcsszámítógép nem ébred önálló akaratra, mert a forgatókönyvírók sokkal valószínűbb és életszerűbb megoldást választottak: egy átlagos kinézetű, de számítógépzseni hacker tinédzser (Matthew Broderick) miközben komputerjátékokat keres véletlenszerűen rácsatlakozik a Pentagon rendszerére, ahol úgy hiszi, rábukkant egy ismeretlen, de izgalmas játékra – és sikerrel indítja el a ballisztikus rakétákat vezérlő programot.

Noha végül sikerül elkerülni, hogy meginduljon az atomoffenzíva a Szovjetunió ellen, a Háborús játékok egyik üzenete az, hogy igenis létezik olyan "játék", amelyben az egyetlen nyerő lépés az, ha egyáltalán nem játszunk, a másik pedig valójában az amerikai kormánynak szólt: egyetlen védelmi rendszer sem sebezhetetlen.

A (már csak filmszínészi múltja miatt is) nagy filmrajongó Ronald Reagan elnök miután (régi barátja) a forgatókönyvíró Lawrence Lasker társaságában megnézte a filmet, megkérdezte biztonsági tanácsadóit, menyire reális annak az esélye, hogy egy középiskolás hacker feltörje a Pentagon számítógépes rendszerét. S mivel a válasz lesújtó volt, 18 hónappal később a kongresszus elfogadta az NSDD-145-öt, az első elnöki irányelvet a a telekommunikáció és az automatizált adatfeldolgozó rendszerek biztonságáról, és nagyrészt a film okán kialakult sajtóvita járult hozzá a hamisított hozzáférési eszközök és számítógépes csalás és visszaélés elleni 1984-es törvény megalkotásához – ha a filmnek az atomfegyverkezésre nem is volt nagy hatása, annál nagyobb szerepet játszott az amerikai internetpolitika alakulásában.

Fonalak (1984)

Watkins Oscar-nyertes ál-dokumentumfilmjéhez hasonlóan a Mick Jackson rendezte, 4 BAFTA-díjat nyert Fonalak is a BBC számára készült, ám ennek nem kellett két évtizedet várnia az első tévésugárzásra, hanem már elkészülésének évében bemutatták (sőt, a BBC műsorigazgatója épp a Háborús játékok megtekintése után rendelt egy újabb atomháborús filmet).

Tulajdonképpen a Fonalak az első olyan harmadik világháborús film, szinte teljes egészében családi környezetben, az átlagember szemszögéből ábrázolja a "nukleáris telet", azaz az atomháború és utóhatásainak teljes borzalmát, valamint az eseménynek az emberi civilizációra gyakorolt katasztrofális hatását. Természetesen nem feledkezik meg a poltika és a háború színtereiről, de leginkább azt kívánta a dokumentarista dráma eszközeivel megmutatni, milyen hatása lenne az atomháborúnak, illetve a civilizációs visszafejlődésnek a brit átlagemberekre.

Der 3. Weltkrieg (1998)

A brit-amerikai dokumentumfilmes, Robert Stone rendezte ezt a német, a ZDF számára készült ál-dokumentumfilmet, amelynek már a címe is egyértelművé teszi, miről szól. A Der 3. Weltkrieg, azaz "A harmadik világháború" archív felvételeket vegyít néhány új (civileket és katonákat, politikusokat ábrázoló) felvételekkel, mintha egy valódi, 94 perces háttérműsort látnánk a harmadik világháború kialakulásának közvetlen előzményeiről. Stone és forgatókönyvíró társa, Ingo Helm ráadásul nem is nyúlt vissza nagyon a történelemben. Az események 1989-ben indulnak, alternatív történelmet kreálva arról, hogy a Szovjetúnió igyekezett a német újraegyesülés megakadályozásával próbálta elejét venni a keleti blokk teljes széthullásának. Ennek részeként a kommunista párt eltávolította a hatalomból a reformpárti Gorbacsovot és a keményvonalas (egyben fiktív) Soshkin tábornokot nevezték ki a párt első titkárának – amire a NATO válaszul megerősítette a jelenlétét a még mindig a kommunisták falával elkerített Nyugat-Berlinben.

A film fiktív történelme szerint 1990 februárjában másfél hónapig tartó, négymillió katona életét követelő véres háború kezdődött meg Németországért, ennek csúcsán az egyre paranoiásabbá váló Soshkin tábornok nukleáris demonstrációt tartott az Északi-tengeren, majd az erre adott amerikai választ teljesen félreértve 1990. április 1-én kihirdette az atomháborút, minden szovjet töltetet a nyugati szövetségesek felé irányítva...

Az északi féltekét darabjaira szaggató atomvillanások után szerencsére visszaugrunk a film kezdetéhez: a Kelet-Berlinbe látogató Gorbacsovot látni, aztán a berlini fal leomlását, és az újraegyesülő boldog német családokat...

Lapozzon, cikkünk a következő oldalon folytatódik!